Útaim

Megyek. Csak előre. Nézem a földet, az aszfaltot, a szemetet, a cigarettacsikkeket.. Néha felnézek, látom az arcokat, hallom a hangokat.. Nem tudhatom, aki éppen szembejön velem, az honnan jön, és hova megy. Én tudom, hogy mi vagyok. Karikák vannak a szemem alatt, és a szemüvegemen meglátszik a lehelletem, tudom, érzem magamon, ahogy zsibbadnak a lábaim, látom magam előtt a célt, ahova menni akarok, tudom, mi vár még rám.. Néha egy-egy autó halad el mellettem, és ahogy megyek előre, és egyre fáradtabb vagyok, nem tudok már mit csinálni.. Nézem a tájat, a földútakat, a hosszú végtelen mezőket, a fákat. Aztán érzem, hogy olvad a hó, és én még mindig csak megyek, nem nézem az órát, mert az idő nem számít.. Aztán madárcsicsergést hallok, először egyet, aztán mégegyet, és végül sok száz madár kezd koncertezni. A szívem meglágyul, érzem, hogy süt a Nap, melegíti a hátam, leveszem a pulóverem, már csak egy pólóban megyek, mosolyogva látom, hogy gyerekek gondtalansága van az utcákon, futkároznak a szántóföldön, papírsárkányok repkednek az égben, egy udvarban pedig finom zene szól, de nem állhatok meg, és ahogy csak megyek, és megyek, leszáll az éj leple, egy fűszálról tücsök ciripel, én pedig megállnék, de nem teszem, mert dolgom van, egy messzi helyen, és ahogy egyre távolodok a zeneszótól, sárga levél hullik a lábam elé, aztán egyre több levélre leszek figyelmes, majd egy esőcsepp esik az orromra, majd a szemüvegemen csillan minden csepp eső. Én pedig érzem, hogy nem bírom, ahogy eláll az eső, vízesen, fáradtan, lefekszem egy fa tövébe, és lehajtom a fejem, a poros, nedves táskára. Tudom, messze van még a célom, mégis itthon vagyok, nem bírom tovább, lehúnyom a szemem, majd a másikat, és úgy érzem, többé nem kelek fel.