Kíséret

Az útaimon engem barátok kísérnek,
ha szarban hagytál, ne csodálkozz, ha kísértek,
nincsen barát, csak család, meg érzelmek,
cserbenhagyás, lehúzás, köznapi félelmek,
az útakon meg erdők, por, távolság,
fáj, de kettőnk közt hatalmas a távolság,
pedig vágyok rád, és kellesz nekem,
várok rád, amíg van életem,
nem kell semmi, csak a boldogságom,
nem vagy árva, nem kell a gondnokságom,
körbe-körbe jár, mint egy nagy bogár,
kidobom az öngyuszit, nem gyújtok rá már,
szeretem az arcod, mert olyan szép,
szerencsés vagyok, és az elmém még ép,
ha nem szeretsz engem, nem kell hozzám szólni,
nem kell majmolni, meg magadhoz nyúlni,
járom a temetőt, és várom a hetet,
amikor arcomon érzem az őszi szelet.
Fáj, ha azt mondod: nem ismersz el,
nem kell basztatni, ne ismerj el,
rádszállnak, hogyha nagy az arcod,
nincsenek spanok, ez a te harcod,
mint régen mondtam: ahhoz értek, hogy sírok a világról,
jól vagyok köszönöm, nem tanulok a hibákból,
nem kell félni, ezek csak hangok,
a te gumid Michelin, a többieké Hankook,
az élet kerek, amennyire kell, annyira a tied,
van, és lesz spanod, aki mindig beijed,
ne bánd, hogyha elrontottad,
jó legyél, már kijavítottad,
és szeresd azt, aki téged szeret,
mert ez a világ rossz embert már nem szeret.