Utállak. Utállak, mert bennem hagytad a múltat, ez gátol a jelen gondtalanságában, és a jövőre nézve nem lesznek szép emlékeim. Megmaradnak a szakadt képek, és a szép múlt, Veled, és a végigsírt esték, amikor fáj az, hogy már nem vagy velem. És fájni fog majd a szívem, ha arra gondolok, hogy egy olyan lehetőséget szalasztottam el amikor elengedtelek, ami befolyásolhatja az egész életem, mert talán sose leszek már olyan boldog.. Nagyon fáj, mert ezek az érzelmek beleférkőznek a hétköznapi énembe, és gátol ott is a boldogságomban. Lehetek itthon, vagy az utcán, csak az égbe, és le a földre nézek, látom a felhőket, és az eltaposott cigicsikkeket a darabos flaszteren.. Akár pillanatkép is lehetne, ami a fotóművészeknek mindent megér, nekem mégis egy szomorú időt, és egy rossz pillanatot tud csak jelenteni. Semmi mást, mert már sose leszel velem. És habár tudom, hogy mindenkiben vannak apró hibák, mégis kezdem azt hinni, hogy minden ilyen ember tökéletes, Velem pedig csak a hibák vannak, csak azok a kibaszott hibák. Amiket valaki direkt produkál ki a másikból, vagy saját magából, és hiába keresem másban, mégis csak magamban találom már meg őket. Fájnak a tények, hogy sok ember tökéletesnek képzeli magát, bent, a szívében, a kívülállóknak mégis csak a rosszat mutatja, és elmondja; sosem lesz tökéletes. Én már abban a tudatban fogok élni, hogy nem voltam, nem vagyok, és nem is leszek hibátlan. Nyugodtan kritizálhatsz, engem nem fog érdekelni, mert van őnkritikám, hogy felismerjem a rosszat.
Megkérek mindenkit, hogy ne vegye magára, mert csak egy embernek szól, és Őt nem fogom megnevezni. Tudom kiről van szó. És senki más nem tudja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése