A vasútállomás pang az ürességtől, a Nap süt, szétéget mindent, hallatszik a tücskök ciripelése, és hallatszik minden légvétel. Minden épp ember otthon van, a hűsben, és várja a pillanatot, amikor elmúlik a perzselő hőség, és kimehetnek az utcára, a parkba, a szomszédba, az esti kerti partyra, vagy bárhova... Mégis, egy kamasz fiú ott van a vasúton, és várja élete szerelmét, aki jön majd egy vonattal... Maga se tudja, hogy melyikkel, de jönni fog, mellette lesz, és akkor érezni fogja, hogy nem nagy idő az örökké. A vonatok váltakoznak, néha-néha leszáll egy-két turista, majd gyorsan a büfé felé mennek, hogy igyanak valami frissítőt. A fiú pedig gyönyörködik a családokban, a gyerekekben, a szerelmesekben, akik boldogan mennek együtt, és élvezik az életet. Ő mégis egyedül van, így, anélkül a bizonyos szerelem nélkül, aki nem tudja, hogy mikor jön el. Aztán megáll egy vonat, és a lomha tempóból lelassulva, csikorgás közepette megáll, majd kinyílnak az ajtók, és sok ember száll le róla. A fiú pedig, izzadtan, fáradtan, mégis örömmel, és érzelemekkel teli arccal áll fel a forró padról, és csak figyel... A tömeg eltűnt, és ekkor egy lány lép le a vonat öreg lépcsőjén. A fiú érzi, tudja: ő az, akire órák óta vár, ő az, akiért él. A lány pedig ránéz, és könny buggyan ki mandulavágású szemeiből. Pár pillanatig csak egymásra bámulnak, majd a lány lelép, ekkor a fiú pedig megcsókolja, majd a fülébe súgja reszelős hangján, hogy "szeretlek." A lány nem tud szólni, csak érzi, ahogyan a könnyek potyognak le az arcán, de ezek csak örömkönnyek. Ekkor a fiú letörli a könnyeket a lány arcáról, és erősen megszorítja a kezét, majd azt mondja:
- Most már semmi sem választhat el minket.
- Tudom. - mondta a lány elcsukló hangon.
Aztán elindultak, hazafelé, és ahogy mentek, a vasúti gondnok vágyakozva nézett a két fiatal után, és elmosolyodott...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése